MENÜ

 




 

Szabadjegy a Mennyországba

 

 

             Már zsenge gyerekkorában az a hír járta és lengte körül, hogy „ez a gyerek majd meglássátok  -  mondta Zoga -, tudós lesz, én mondom nektek. – ide szarjatok a számba – ha nem mondtam igazat”., az öreg Zoga nagyon szerette a vézna gyereket, így aztán a szépséges minden oldaláról gömbölyű felesége, Angyel körül többet is lebzselt, a fekete göndör hajú, de arca és lelke egyaránt fehér oláhcigány gyerek, mint otthon. Amikor már megengedte az idő Szent György napja után csak úgy Jézus módjára mezítláb járta végig a telepet. Mert hát a szegény cigány apja hiába lótott futott – éjjel fáért ment az erdőbe, reggel vagy fúrókat, reszelt, kovácsolt a háromlépésnyi konyhájukban, amit napraforgószárból készített a földbe földelve, kívül-belül sárral betapasztva. Józsi nem szeretett a kis előtérben kovácsolni, mert a szénnek olyan büdös gáz szaga volt, hogy az egerek, de még a békák is kikerülték Pillyáék putriját. A cigányok is sűrűn odakiabálták neki Te, oláh cigány, Furdancs, mert az egyik beceneve ez volt, ha a nyamcók (nácik) nem tudtak minket elpusztítani a gázkamráikban, te biztos megteszed!

Pillya, mert a Dobozi cigánytelepen csakis, kizárólag így szólították Pistánkat, hamar megtanulta volna apjától a mesterséget, mint ahogy az írást, olvasást, számolást is, de apja, Józsi mindig elkergette az üllő mellől – ekképpen szólt fennkölten, hiszen ő is papnak tanult, de a sorsa másfelé vezette. - Te gyerek, eridj innen! ez nem neked való, büdös is meg nehéz is, te vékonydongájú vagy amúgy is, inkább fiskális legyél, hallgass rám. Na így aztán többet volt ő Sinkáéknál, meg az öreg Zogánál, annak csöcsös felesége körül, meg Pesztiéknél, a csinoska csupa báj asszonyságnál. És mivel tudott olvasni, ezért kézről-kézre adták a telepen a cigányok egymásnak. Ő volt a rádiójuk. Ezért aztán minden finomsággal elkényeztették, amit Pillya okosan színlelve viselt.  Ezen idő alatt úgy rákapott a könyvekre, hogy szegény anyja nem győzte hordani neki a faluból, kaskaszámra. Pistánk még este is olvasott. Ha sütött a hold az ablaküveghez húzódott, és le sem tette a könyvet még a végére nem járt.

Apja nem is tudta, hogy a telep másik végén az öreg Szulpónál egy-kettőre megtanulta a fúrókészítés fogásait, csűrését-csavarását. Szinte művészi szintre emelte azt is, - mint ahogy az írást, olvasást, azokat a fránya girbe-gurba betűket, jeleket megtanulta az apjától egy hét alatt- a fúrók készítését is hamar kitanulta, oly annyira, hogy soha életében egy csepp veríték sem hagyta el a homlokát a kovácsmesterség uzoválása közben legyen nyár vagy tél – vagy bármelyik évszak!

             Az Isten, vagy a sorsa úgy határozott – hogy Pistánkból sem lett fiskális, ahogy Jóspiból sem a Doboziak közül, de annál inkább ügyes kezű polihisztor lett belőle. Így került Dácsi legidősebb testvérbátyánkkal párba egyik vasúti kovácsműhelyből a másikba, a Csabai vasút vonalán Csabától Medgyesen át Magyarbánhegyesig. Ha az egyetemről le is mondott, de az olvasási szenvedélyéről soha nem volt hajlandó lemondani.

          A fentiek vagy a lentiek úgy keverték a kártyákat, hogy az én sorsom is úgy alakult, hogy tizenöt évesen összesodort a két bátyámmal a Magyarbánhegyesi műhelybe és kénytelen voltam segédként elszegődni a vasúthoz. A reggeli héttizessel mentünk, de előtte beléptünk a melósok „templomába” a Véndiófa kocsmába, ahol a két testvérem a feleségeikkel együtt lenyelték az ostya helyett a szilvapálinkát, szigorúan csak egyet-egyet, szíverősítő gyanánt, a másik féldecit a betyáros egy decis badellásba öntették a pultossal, minden olyan eshetőségre felkészülve, hogy bizony-bizony nagy szükség lehet még arra.  Utána rögvest felkapaszkodtunk a vonatra és pár perc múlva már le is ugráltunk róla, mivel a műhely az állomástól csak egy köpésre várt, és kezdetét vette a szokás és a hatalom kinemállhatomsága. Az én dolgom volt a kohóba való begyújtás és a mindenfajta takarítás. Na de ez nem volt ismeretlen számomra – hiszen otthon Kígyóson – apám jó szokása szerint hajnalok hajnalán a vasüllőre kalapáccsal kocogtatva a benti alvók  tudomására adta, hogy jó lenne, ha valaki közülünk begyújtana a kohójába! Mivel a kopácsolástól úgysem tudtam volna aludni, kivánszorogtam, csak úgy mezítlábasan, a lábbal fujtatható kohóhoz, hiszen tudtam már, hogy hogyan kell tüzet gyújtani – mivel én már gyakoroltam azt, az anyám sparheltjában is, ezért aztán, ment nekem, mint a karikacsapás.

         Pár nap múlva már én vettem át testvéreim műhelyében Dácsi bátyámtól a samu kétkezi nagykalapácsot és vertem rá Pista izzóvégű különböző arculatú acéldarabjaira, és volt módom ellesni a Pista szintű fúrókészítés technikájának csínját-bínját. Ja, hogy mi az a csínja-bínja? Hát elmondom én, ha sikerül – mert ezt csinálni sokkal jobban megy, mint elmagyarázni. Tehát lesni kéne, mint ahogy én tettem. De elégedjetek meg annyival, hogy ha a több fázis és művészkedés után már az ormótlan vasnak – kecses csavart hegye lesz – jobban mondva fúró formája, na akkor jön a következő fogás.

         Amikor héttől-tizenegyig vagy bánja a fene, legyen délig elkészítettünk tíz, tizennégy fúrót, ha nagyméretű volt a zöme, akkor tizet, ami a vasút pályafenntartásához és karbantartásához elengedhetetlen volt, na akkor jött a feketeleves. Mert a vödörben ilyenné vált a víz, amibe nyomkodtuk a fúrókat. Az elkészült, több fázisban készre kovácsolt különböző méretű fúrókat, amelyek az üllő melletti padlóra kerülve hűltek ki, elkezdtük, mint már említettem a horganyzott, tíz literes hideg vízzel félig teli vödörben megedzeni a fúrókat. No ezt úgy kell érteni és elképzelni, hogy megint visszadugtam a fúrókat a kohó tüzébe, sőt egész pontosan a tűz közepébe, a felhevített vizes-kovács-szénhalmazba. Ja, ezt nem mondtam, hogy ezt a kohót már nem lábbal kellett hajtani, mint  az  Apámét otthon Kígyóson  a kiskonyhában, ahol csak egy pillanatra hagytam, hogy elbambulhassak a kohó arcomat égető forró  tüzétől, amitől úgy éreztem, hogy a meleg ágyban vagyok, anyám karjai között. Pontosan emlékszem szinte, mintha ma lenne – még a szén gázszagát is érzem, ha lecsukom a szemem egy pillanatra. – Amikor  a kohó forró tüze, amit én gerjesztettem annyira elandalított, hogy anyám mennyországában érezhettem magamat, ott a mellei között, mert nekem mindig az volt az én saját bejáratú mennyországom, na akkor ütött be a krakk.

         Mert valamit meg kell tanulni – a milliónyi tudás mellé már gyermekkorunkban, ez nagyon fontos, sőt életbevágó intelem. Elbambulni nem szabad munka közben. Ha nem tudod ezt betartani, megbánod, de nem akárhogy, megtapasztalod saját bőrödön! Nekem a jobb lábam nagyujjának a körmébe került, hogy elszenderedtem! Lecsúszott a lábam a kohó pedáljáról, a lábam ujja pedig a pedál alá került. A rácsapódó hatalmas erő, letépte a nagylábamujjáról a körmöt. Gondolhatjátok, hogy soha többet nem lettem álmos a kohó mellett!?!       

Térjünk vissza a magyarbánhegyesi műhelybe, a tíz év múlva történtekre. Mármint a fúrók megedzésére. Egyenként kékes-lilára edzettük a majdnem fehérre hevített fúrókat a vödörbe nyomkodva és lassan kihúzva. Pista bátyám a bal kezében tartva a fúrót az üllőre helyezte, a jobb kezében lévő reszelővel pedig reszelte azt, megtudakolta a fúrótól, hogy elég lila lett-e vagy vissza kell még dugni a vízbe fürödni- kékülni? Majd a kékülés után ugyanezeket a fúrókat vissza kellett ereszteni, mert e nélkül elpattant volna mindegyik, mint a jégcsap, melyek a házunk ereszéről lógtak téltől tavaszig Újkígyóson. Mert azok is nagyon veszélyesek voltak, ha a fejünkre, hátunkra vagy a vállainkra pottyantak, amikor csak úgy mezítláb télvíz idején kénytelenek voltunk hátra szaladni a ház háta mögé leguggolni, ha úgy kívánta a természet, meg a csorróság.   Azt ne kérdezzétek, hogy mire való volt ez a sok  ceremónikus tesze-tusza dugdosása a fúróknak, mert csak azt tudom mondani, hogy ezt így kellett és kell  csinálni, amióta fúró a fúró. Na ezek után délre már én úgy elfáradtam, mint a juhászkutya, kinn a kígyósi legelőn.

         Dácsi bátyánk a maga módján, mint egy karmester levezényelte a munka fázisok műveleteit. Nem volt sok dolga, mivel most én helyettesítettem őt. Vagy mégis? Az mindjárt kiderül. Úgy húsz, harminc percenként kiment az udvaron álló fabudiba, ha kellett neki, ha nem, mert csak ilyen formán tudta véghezvinni, amit nagyon is akart. Amikor kiment hangosan köszönt, de nem úgy, mint a raklo pályamunkások, akik sűrűn benyitottak ránk, és magyarul mondtak jó napot.  Dácsi bátyánk  megadta a módját, így aztán kifelé menet ekképpen köszönt „Devlesa mukav  tumen mure phral!” (Istennel hagylak benneteket testvérkéim!) S amikor visszajött és benyitott ránk ragyogó arccal, csak úgy Dácsisan -  azért jegyzem ezt így meg – mert azt látni kellett volna – úgy csak Dácsi tudott ragyogni. Talán a mai élő rokonok közül Aranka testvérünknek a Pityuja olyan. Ő is úgy, olyan delejesen tud nevetni, mint Dácsi. Viszont akkor, azokban az időkben senki, csak Dácsi tudott úgy üdvözölni minket. Ezt biztos nem az édesapánktól örökölte.

       Apánk, mindig gyászolta az anyját Mozolt, akivel nem jöhetett létre az utolsó találkozása Gyulán, így sohasem tudhatta meg, hogy hová ásták el a családi kincseket a szülei. Ezért siklott ki az élete és lett belőle az, akivé és amivé tette a sorsa. Tehát Apám ezért gyászos arccal járt-kelt egész életében, ez nyomot hagyott minden gyermekében, még bennem is. Pista ritkán mosolyogott, neki az egész lénye mondott valamit, de csak annak, aki nagyon figyelt rá. Ő olyan magas volt és sudár, ráadásul még munka közben is roppantul elegáns. Fehér, nyakban kigombolt ing, fekete mellény, felgyűrt ingujjakkal, hullámos, félrefésült fekete haj, kipödrött kackiás bajusz, és szinte mindig vasaltnak tűnő sötétkék vasúti kangár nadrág és fényesre pucolt fekete cipő. Hát nem inkább egy sebészorvosra hasonlított? Én mondom – Pista  az volt -  legalábbis megjelenését, olvasottságát és műveltégét illetően. Dácsi amikor bejött és ragyogó arccal „Devlesa rakhavtumen mure phral”-t köszönt, kisérő zeneként, de inkább figyelemfelkeltés képpen, mint ahogy az édesapánk szokott kopogni az asztalon – mindaddig, amíg csak nem figyelünk tágra nyílt szemekkel a mondandójára!!! -  úgy odaverte a jobb lábát a betonpadlóhoz, hogy még a több mázsás méternyi átmérőjű farönkön tespedő vasüllő is megrázkódott bele, hát még én. Összerezzentem, s ha a meleg kohó tüzétől képes lettem volna elszenderülni, nos ez a katonás jutas őrmesterre utaló ceremónia kipofozta volna belőlem, szemeimből az ábrándozást, esküszöm. Én megértettem Dácsi bátyánkat, mert az igenis nagy felelősség volt, s ennél fogva feladat is, hogy vigyázzon az éberségünkre, egy nem kívánt baleset elkerülése érdekében, no meg a régi szokás sem akármi.

        Azért mert Pista bátyám vadonat új Pannónia motorral járt – meg Tisza TV-t, meg majd méteres széles világvevő Pacsirta rádiót vett a családjának, amit sajnos nem a fizetéséből tudott megvenni, mert abból bizony nem futotta volna, de a hétvégeken tartott lóvásárok annál inkább jövedelmezőbbek voltak. Ott is tekintélye volt a szakértelmének a lovaival egyaránt– de sem a vasúti egyenruha, sem a kupeckedés nem járhatott azzal, hogy feladjuk a régi évszázados szokásainkat. Azt már nem! Olyan Isten nincs és nem is volt – de soha nem is lesz, legalábbis a mi famíliánkban a Ducestyóknál, lovároknál. A régi szokásokat nem adhatjuk fel, még Apánktól és felmenőinktől maradt ránk. Azoknak élni kell a világ végéig. Mondok egy példát a számtalan közül, hiszen ez otthon Kígyóson, a szülőfalunkban a családunkban esett meg. A pendülő lánytestvéreimet, olyan rövid pórázon tartotta Apánk szigora, és a zsebében hordott Szentírás minden sora, bötűje. Ráadásul ott van még a Romani Kris (cigány törvény) no meg ott lapul a  Patyiv is (a cigányok etikai kódexe) a mi tudni illik mi illikünk!   Így aztán apánk rendhagyó szigora végett családunk lánytagjai idő előtt elhagytak a zárdának minősült kalyibánkat, mert lovainkon sokkal lötyögősebb volt a kantár és a zabla, mint a lánytestvéreimen. Naná, hogy mind egy szálig – pontosabban egymás után -  megszöktek otthonról, - hiszen akik nem akarnak apácákká válni azoknak szökniük kell, egészen pontosan menekülniük kellett, szinte hanyat-homlok. Az más kérdés, hogy aztán, mind megbánták tettüket.

        Pista bátyám, amikor az utolsó napi adag fúró, vagy szerszám lekovácsolása után letette kezéből a kalapácsot, és mielőtt befejezte volna a munkáját, ennek is volt egy rítusa- rituáléja. Amikor az utolsó megmunkált fúró, vagy bármilyen tárgy, szerszám, amit kovácsolni kellett elkészült, akkor Pista bátyám mindkét lábát picit térdben megrogyasztotta, mint a tánc végén a hölggyel szemben teszi a lovagja. Most itt a nőt, a táncpartnert az üllő helyettesítette. Tehát a tánc végén, amit soha nem hagyott volna ki, sem ő sem Dácsi, a kezében lévő kalapácsával egy kis sorozat ropogósat még levezetés képp lekopogott az üllőre  - mintegy köszönés képpen, búcsúzóul azt mondaná: köszönöm szépen a táncot, de mára itt a vége, bújj el véle. Majd kezet mosott,  természetesen a lavórban és soha nem a horganyzott vödörben lévő vízben, éppen ugyanúgy, mint azoknál az embereknél szokás, akik lovat és jószágot tartanak. Mert az törvényszerű volt, hogy a ló itatóvödöréből csak a  ló ihatott, és semmilyen más állat nem.

       Pista beletúrt szép dús hullámos hajába és leült a nagy műhelyablak mellé. Hogy a nap sütött-e vagy nem,  az mindig  a hangulatunk meghatározója volt. Ezek után nekiállt ebédelni, ami mindig csak pár falatból állt, hogy több ideje legyen a kedves időtöltésére.  Pista mindig is keveset evett, mint anyánk, de káka bélű is volt szegény, gyerek kora óta. Nagyon is gyorsan túl akart lenni mindig is  az ebédjén. Megmosta megint a kezét, majd alaposan megtörölte, hogy még véletlenül se maradjon rajta szalonna-, vagy kolbászzsír, netán más valami. Majd ezek után elővette, magához vonta a nagy világosbarna kétzsebes, több rekeszes hatalmas aktatáskáját és kivette belőle a napilapot és az Élet és Tudomány c. folyóiratot. Naná, hogy a pályamester toppant be az ajtón. Hányaveti köszönése után, arrogánsan megkérdezte Pistát, aki éppen az újságot kezdte volna olvasni. – Hát maga mit csinál? Miért nem dolgozik, mint a bátyja?

- Magának is Jó napot pályamester úr! Hát tudja én, most tartom az ebédidőmet. A pályamester megnézte az óráját és megállapította, hogy még csak negyed tizenkettő! - Miért nem déltől ebédel? - Mert én, az öcsémmel már megcsináltuk az egész napra való munkát. Ott van az üllő mellett a szokásos helyen. Meg van kovácsolva, meg van edzve, és vissza van eresztve, tizennégy darab. Ebéd után pedig nekiállunk és kireszeljük őket, de még vár ránk köszörülni való is. A pályamester se köpni, se nyelni nem tudott, egyhelyben toporgott, arca vörös volt, majd szétdurrant a dühtől, és csak annyit tudott flegmán kinyögni. – Mondja, nem kérhetem magától, hogy engemet ne uramozzon?  - Kérheti Pályamester úr, de én nem vagyok párttag. - És miért nem az? kérdezett vissza a mérges pulykakakas? – Hát azt én is kérdezhetném magától! – A pályamester válasz és köszönés nélkül dúlva-fúlva távozott. Én amíg ott dolgoztam szeme színét többé nem láttam hála az Istennek.. Pista bátyám csak annyit mondott: elvtárs neked a moszkvai nénikéd térde kalácsa. Majd tüzetesen átolvasta előbb a napilapot, s miután végzett vele, összehajtotta olyan négyre, amilyen a barna táska baloldali bőrzsebbe beleférhetett. Utána következett az Élet és Tudomány c. folyóirat. Az már lényegesen kisebb alakú volt, s benne a tudományos írások mellett sok fotó is látható volt. Azt lassabban, többször visszalapozva olvasta, gondosabban értelmezve, mint a napi lapot.

Miután kiolvasta a lapokat, visszarakta azokat a nagy vállonhordható táskájába, amiben más kincseket is hordott és őrzött. Az indiánkönyveket valamint a pajzán női fotókat, mert Pistánk a könyvek és a jó filmek mellett nagyon szeretet olvasni a különböző formájú nők-asszonyok anatómiájából, idomaiból is. Mert volt egy olyan képessége, a több számtalan között, hogy egy nőnek, asszonynak, vagy lánynak a járásából-mozgásából is - de főleg a szemeiből, szagából, illatából, no meg a kezeinek, ujjainak a formájából is sok mindent meg tudott állapítani. Ezt pedig édesapánktól kaptuk örökül valamennyien!

  • Na ez tartott ameddig tartott, mert Ő már délutánra nem volt hajlandó kovácsolni, de Dácsi mellé, a háromlábú székre ülve, segített fényesre – készre reszelni a délelőtt elkészített, megkovácsolt fúrókat.

       Én is igen gyorsan elkerültem a műhelyből, de még a megyéből is, hogy úgy mondjam magával ragadott engemet is a fekete vonat, hát hova máshová, persze hogy Budapestre. Egy igen kis kitérő után, pontosabban két év kihagyás után leérettségiztem és hogy - hogy nem, mit ad Isten, újságírótanonc, majd sok-sok talpalás és vergődés, tanulás , egyetemek és okulások után, újságíró lett belőlem. De még ezt is fokoztam, az első Cigány Újság felelős szerkesztője lettem.

Amikor már kicsit kiarcosodtam, mint a kölyökgólya, és az életem jobbra fordult, lett lakásom, kocsim és minden olyan tényező, amitől embernek érezhettem magamat, a sorsom majd a kitartásom jóvoltából összehozott minket megint Pista bátyánkkal az élet. Csak most én adhattam átmeneti otthont és ágyat neki, mint ahogy Ő adott anno tizenöt éves koromban nekem. Isten is úgy akarta, amit egyáltalán nem bántam, kivihettem magammal a bátyámat Párizsba és más országokba is Konferenciákra, tárgyalásokra egyaránt, mint szakértő tanácsadót. Ha hiszitek, ha nem, azon kívül, hogy végig dúdolta Párizs utcáit, parkjait és nevezetesebb szökőkútjait a Szajna partját is beleértve, és meggusztálhatta a fehérbőrű hegyes-csöcsű odaadó, mindig jókedvű lányokat a Moulin Rouge környékén is. Bizony sokat segített a delegációs tárgyalásokon. Elég volt ránéznem és láttam a reakcióit, mert mi szavak nélkül is értettük egymást. A humora meg utánozhatatlan és rendhagyó volt a maga nemében, mint minden egyéb lelki és testi hordozói egyaránt.

         Sokat segített még akkor is – amikor már visszajött a gyerekeihez Békésmegyébe Medgyesre és a betegsége sajnos már ágyhoz kötötte.

         Majd jött nemsokára egy telefon. Pistát elvitte a mentő, Gyulán van a kórházban. Beültem a fekete talyigámba és lerepültem hozzá. Az intenzíven feküdt és még maszkkal az arcán is közvetített, segített nekem. Hallasz engem Phrala, Pista? Intett a szemhéjaival, hogy igen. - Pista mi lesz velem, ha elmész? Ki segít nekem, ha valamit nem értek? Meg akarok még írni egy- két könyvet, jó lenne, ha olvasnád a kéziratokat. Kinyitotta a szemeit, levette a maszkot a szájáról, és azt mondta - kimértem, igen halkan: csak írd meg azokat a könyveket, mert el akarom olvasni.

          Visszautazásom után pár nap múlva már otthon volt, és megvárta a könyveimet meg a fordításomat is. De harmincéves szünet után  egy vadonat új  DIKHES  című folyóiratot - újságot is elvittem hozzá.  Február 24-ére. Nyolcvanadik születésnapján érkeztem Medgyesre. Már nagyon várt minket. Felköszöntöttük Judittal, akit több mint harminc éve lányaként szeretett. Átadtam szerény ajándékaimat, majd kérdőn nézett rám - hát az új könyved és az újságod? Átnyújtottam neki mindkettőt. Megszagolta, átforgatta alaposan a könyvvel együtt. Ez jó, nagyon jó!- állapította meg, majd lényegretörően érdelkődött. - Miért ilyen karcsú ez az újság?  - Hát majd lesz ez vállasabb is, feleltem ha az Istenek is úgy akarják?! – Na azért, válaszolta Pista. Néztük egymást, Ő feküdt az ágyában párnákkal feltámasztott fejjel, és éreztem, hogy még mondani akar valamit, valami lényegeset, mélyről jövőt. Kisvártatva kibuggyant belőle:  

- Hát ezt is megcsináltad Kananar! motyogta könnyes szemekkel.

- Hát igen mester, megcsináltuk, de ha Te nem bíztatsz, és  nem adtál volna belém ándungot (akaratot) én nem csináltam volna meg.

          Pista még tudott sovány, beteg arcával boldogságot sugározni a születésnapján felém és felénk, amikor lefotóztuk. Mozolka a húgunk, aki ott volt, és Pista lányunokája, Lacika lánya, Mazsi is, a következőt állapították meg: - nézd csak Palcsi ezeket a Pistáról készült fotókat? Megnéztem egytől egyig, és tényleg, valóban Pista egész lénye körül, de főleg a feje fölött, egy erős glória fénylett.

           Én nem szóltam erről a jelenségről neki. Hazaérkezésünk után pár napra megint jött egy telefon a fiától, hogy Pista elment, végleg.

         Már tudtam, éreztem, hogy Pista váltott egy szabadjegyet a Mennyországba, de csak oda. Most mi lesz velem? Hiszen elszállt a testvérem, aki egyben a tanácsadó mesterem is volt???

                                                                                         

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     

 

*************************************************************

A Mester

 

 

 

A teremtő Isten az embert igencsak jókedvében teremtette, amikor a saját képére formálta meg. Csinált neki fejet, két szemet, két fület, hogy láthasson és hallhason, fogakat rakott a szájába, hogy meg tudja rágni az élelmet, amit a két kezével magához vesz, megszerez, bekebelez. Mindehhez tervezett két erős lábat, hogy odamehessen az ember fia, ahová szeret vagy tud. Amikor aztán már készen volt az ember Isten a teremtő útjára engedte, de előtte még kobakját megérintve elindította fejében, agyvelejében a mindmáig utánozhatatlan folyékony plazmatikus milliárdnyi idegsejtekből álló mikroprocesszorok és „csipp”-ek bonyolult integrált áramkörét, úgymond a belső világosságot. S hogy ne sötétben tapogatódzunk, ezért megszerkesztett egy termonukleáris energiaközpontot a Napot gondosan kiszámítva, hogy kellő távolságra legyen a Földtől kínosan ügyelve arra is, hogy olyan klímában éljünk, amiben jól érezzük magunkat, és nemcsak mi, a különböző színű és formájú emberek, de még a legkisebb teremtmények is, amit már szabad szemmel nem is láthatunk. Másszóval Isten udvariasan fölkapcsolta nekünk a villanyt és betessékelt valamennyiünket a csodálatos, tiszta Föld nevű szobájába.

Amikor látta, hogy a sok-sok különféle színű és formájú teremtménye bambán, egykedvűen egy húrra pendülnek, megvakarta fejét és hüvelykujjával megsímogatta szakállát, lehunyta szemeit, de csak egy pillanatra és már tudta is, hogy mit, hol és mennyit javítson a bonyolult szerkezeten. Hüvelykujjával picikét mozdított a fogaskerekeken és azonnyomban mosolyogva nyugtázta, hogy: „no egy darabig jó is lesz ez így”. Ekkor alkotta meg minden ember számára a szabadakaratot, ami a sajátságos egyéniséget, stílust és pszichét formálta meg.  Aztán utunkra bocsájtott  a Mester, és azóta itt a Földön téblábolunk, hol egymás örömére, hol pedig bánatot és gondot okozva egymásnak. A mester az egyensúly szabályát gondosan betartva járt el, hiszen még arra is ügyelt, hogy melyik virág milyen szinű és milyen illatú legyen. Továbbá, hogy kinek kinek más-más íz vagy más-más zene és teremtmény tessen. A Mester valószínűleg nem szerette és gondolom mostanság pláne nem szereti az egyhangú egyszerűséget. Ezért aztán ahogy az univerzumban esténként láthatjuk a sok-sok apró virágokat, csillagokat, Isten, a mester nem akarta, hogy teremtményei  nappal sivárságtól szenvedve szomorúak, kedvetlenek legyenek. Ezért aztán a Földet is teleszórta virágos rétekkel, hogy milliónyi különböző pompásnál pompásabb illatokkal, színekkel kedveskedjen nekünk.

Majd sorban jöttek a bölcsek, a földi géniuszok, tudósok, feltalálók, zeneszerzők, szobrászok és mérnökök. No nemúgy egyszerre, á dehogy! Akkor nem lett volna múlt, jelen és jövő. Csak szépen sorjában. Hogy mikor volt az első képzőművészeti alkotás, azt nem igazán lehet ma már tudni és főleg a legnagyobb bánatunkra látni, de azért még, vagy már gyönyörködhetünk a Tiamuszi barlangrajzokban, a térdig vízben álló Velencében, a Sziksztuszi Kápolnában. Gyönyörködhetünk Leonárdo festményeiben és Michelangelo szobraiban, láthatjuk a széptestű Dávidot, a félkarú teltcsípejű Aphroditét, a mennyei freskókat és az utólsó vacsorát. De ott van a világ hét vagy nyolc csodája a Tadzsmahallal , az ég és föld között lebegő Mohamed koporsójával. Nekünk mutat még múltba vezető utat hála az  Istennek a hegyen a világ tetején Peruban a letűnt civilizáció lenyomataként a Maják és az Inkák máig meghökkentő tudományát, kúltúrájuk maradványait, na meg  a távolratekintő húsvéti szobrokat, akikről nem tudni hogyan gyalogoltak oda, s azóta a tengert nézve egyfolytában  várják a visszatérő csillagközi utazókat az itt felejtett piramisokkal együtt.

Forog a világ és fütyül a madár. Még elgondolni is rémisztő, hogy ha ebből a tökéletes egészből, csak egy aprónak tűnő részletet hagynánk el, például a madárfüttyöt, milyen űrt hagyna maga után az édes dallam hiánya? Vagy ne adj Isten a szelet, a szellőt, no nem a Tornádót a szellő mostohaapját, vagy a tájfunt a szél mostohaanyjára gondolva, hiszen ezeket azért nem szeretjük,  mert csak pusztítanak. Vagy netán ezek a szelek a Mester lakberendezői?!  Amit ma nem értünk, az a távoli jövőben az utánuk jövő valamelyik generáció számára biztosan érthető lesz!  Hogy csak egy példát említsek: Mekkora vita volt egy darab márvány miatt a két szobrász között ill. a Pápa és környezetében? Aztán ott áll az a bizonyos Dávid szobor, amelynek tökéletességétől eláll az ember lélegzete. De így van ez jól, ahogy elindította a Mester!

Tér és idő, lent és fent, az álom és a valóság. Forog velünk a világ és ami lent van, az egyben fent is van, tehát ami az álom, az a valóság is lehet, vagy nemis csak lehetséges, hanem az! A kétely és a meggyőződés a relatív és az abszolút kering körülöttünk és kering  bennünk a vérünkben, a véredényeinkben, a molekuláinkban, a sejtjeinkben, a génjeinkben.  Az élet és a kétely! A kétely. A hit. A nem hiszem, a tagadás tagadása. Kérdések és kételyek, amelyekből aztán attól függ kinek mennyire futja, vagy vallja is, mennyire hiszi is. Hiszem, hogy holnap is ezt hiszem? Hiszem, hogy holnap is lesz holnap? A hit és valóság. Melyik mennyit ér? Melyiknek van nagyobb értéke a másikkal ellentétben? Mi a hit és mi a valóság? Csak annyi a valóság, amennyit elhiszünk, amennyit látunk, vagy annál több? Netán annál kevesebb? Lehet a valóság valamilyen más érték, ami tőlünk független? Adhat-e a hit egy olyan értéket, ami a valóságon alapszik, vagy a valóságból nő ki, tehát a valóság egy része, vagy talán önmaga az egész.

Én hiszem, hogy Beethoven a szimphóniáit, Bach a muzsikáját és más zeneszerzők csak a Mester érintésével tudták kottává varázsolni és papírra vetni műveiket.

Hiszem, hogy Mozart példája az emberiség történetében az egyszeri megismételhetetlen csoda. Hiszem, hogy Isten a különböző emberi korszakokban mindig láttatta és hallatta jelenlétét a felsorolt és meg nem említett géniusok által. És az ő művészetük, tudományuk  „csodáik” által fejlődik és tart a világ ott ahol van.

S arra is képes vagyok, hogy elhiggyem, hogy a lányom öt évesen azt közvetítse nekem, amit gyermekkoromban egy hideg téli estén a Holdat bámulva a kis kígyósi házunk ablakán keresztül éreztem és csak negyven év múlva hallottam meg. Hiszem, hogy Anyám ájulásai nem az őseitől örökölt szervi szívbajnak voltak köszönhetőek, az csupán elősegítette elfáradt, agyonstrapált testét az újabb kihívásoknak elegettéve, hogy  másnap újult százszoros erővel vegye hátára a földről a batyut, ami minden estére több volt mint reggelenként az általa belerakott szobrok, vázák, nippek, újságpapírba csomagolt kerámiáknak a súlya! Annak ellenére, hogy a  hasznos teher estére többszörösére dagadt. Anyám képes volt vele mindennap hazatérni éhes gyermekeihez. Hiszem, hogy a képességünk csak a mester által megszerkesztett UNIVERSUM bonyolult mértanira feszített húrjainak harmóniájában kifejtett összhangzásnak a szimpfóniájában működik, a Hold, a NAP csak emberre ható transzcendenseként.

Hiszem, hogy a cigány nép Isten kiválasztott népei közé tartozik. Azért mert nem rendelkezik írott kultúrával. Mert nem tudni honnan jött és mikor és miért? A cigány odaadja az utólsóját, leveti magáról az ingét, ha azzal a másiknak örömet szerez. Hiszem, hogy a cigány embert Isten azért teremtette olyanná amilyen, hogy a nem cigányt késztesse távolabbra is látni az orránál.

A cigánynak az Isten nem adott külön országot, de csak azért, hogy a világon mindenhol otthon legyen! Az más kérdés, hogy a nem cigányok ezt mikor fogják megérteni?!

Isten a teremtő az ember kezére öt-öt ujjat szerkesztett szintén mértani pontossággal. Ezeknek az ujjaknak meg van külön-külön és együttesen is a küldetésük. Ujjaink közül a legértékesebb a hüvelykujj. Tudvalévő, ha hiányozna, vagy ha másképpen lenne oda szerkesztve, akkor maximum majmok lennénk és nem emberek. Ezért aztán Isten már az anyaméhben a szánkba dugja a hüvelykujjunkat, hogy vigyázzunk rá majd az érzelmi pszichéknek köszönhetjük, hogy utána megtaláljuk az utat Édesanyánk mellbimbója felé, hogy az anyatejtől felcseperedjünk, és emberré váljunk. Majd életünk hajnalától halálunkig a hüvelykujj használatával tudjuk a kezünk ügyébe kerülő vasat, fémet vagy akár egy gyermeket, és a nőt is mesterművé alakítani!

Édesapám is tudta ezt, hiszen sok-sok értéket, úgymint az ábécét írni, olvasni, cigányfúrót kovácsolni, vagy lovat vezetni tőle tanultam meg.

Apámtól hallottam, hogy Isten teremtette a Napot, a csillagot, a Földet és az embereket. Ő mondta azt is, hogy Isten szabad akaratot adott az embernek és úgy bocsájtotta útjára.

Apám egy kis mezővárosban cseperedett fel a román határtól nem messze. Amikor el akarták vinni a háborúba katonának, kétszer szökött meg a nyilasok transzportjaiból, és túlélte 1943-ban a nyilasok mészárlását a dobozi erőben, ahol magyarokat, zsidókat, kommunistákat és cigányokat válogatás nélkül halomra lőttek. Ott végezték ki sok dobozi rokonunkat is.   Majd amikor Apámat egy este álmában meglepve újra elfogták és kényszerítették volna, hogy fegyverrel harcoljon, inkább a jobb hüvelykujját levágta.  A háború után testvéreim sokszor kritizálták a háromágú fúró készítését és munkastílusát is, hogy sokat időzik  rajta míg ők a fele, sőt negyed annyi időn belül elkészülnek vele.

Igen ám, de Édesapánk hüvelykujj nélkül csupán négy ujjal tette azt, amit ők természetesnek véve mind az öt ujjuk használatának köszönhettek. Még véletlenül sem gondoltak arra, hogy Édesapánk 16 éves kora óta nem tudja hasznát venni a hüvelyk ujja csonka maradványának!

Fiatalemberként megnyomorította magát és jobb kezének hüvelykujja nélkül kovácsmesterként még átkalapált, átdolgozott 64 évet panaszkodás és jajj nélkül, mintsem fegyvert fogott volna bárkire is!

Isten nem azért teremtette az embert, hogy bánatot okozzunk neki, hanem azért, hogy örömét lelje bennünk emberekben. A szabadakarattal nem a tőle való függetlenséget vagy a létezésének tagadását akarta belénk plántálni, annál inkább Istenhez és ember az emberhez való hűségét kívánta próbára tenni.

Édesapám belsőzsebében a szíve fölött a nagy bőrbukszájában őrizte a lóérvágó kése mellett a SZENTÍRÁST. De nemcsak őrizte, hanem vallotta is annak minden sorát.

Meggyőződése volt, hogy Isten azért mentette meg az orosházi szőnyegbombázás idején is, mert a SZENTÍRÁS nála volt, pedig akkor sok ezren haltak meg emberek, lovak, ártól és ártatlanok egyaránt. Egy légnyomással, egyetlen karcolás nélkül megúszta egy a félelemtől nyüszítő megőrült főhadnagy társaságában.

A későbbiek során a visszaemlékezései alkalmával  nyugtázta megygyőződését, hogy neki akkor adott fő bizonyságot a Teremtő arról, hogy helyesen cselekedett amikor nem akart fegyvert fogni embertársaira és parancsra ölni…

Hisz a Jó Isten ezt a sokszínú világot azért teremtette, hogy mi teremtményei megáljük benne az ÉLET CSODÁJÁT.  A Jók és a Rosszak a jót a rosszat egyaránt! A különbséget nema faji hovatartozás határotzza meg, hanem amit nagunk után hagyunk a vilábban.

Ne elítéljünk hanem „megítéljünk”, megismerjünk másokat, legyen az cigány-roma de bármely más Isten teremtményei közül!....

 

 

 

* * *

 

 

Amiért elmenekült a nyár is

 

Ha minden kötél szakad

 

 

Halkan, szinte lábujjhegyen érkezett az este. A kiscsapat valamikor a hajnalok hajnalán lépte át az új Szerb-határt. Nincs már ott semmi keresnivalójuk, mindenük odaveszett. A hosszú évtizedek óta keresett vagyon, pénz, kincs, ménesek, a birtok mind-mind kárba veszett. Itt, a fukarnyira szabott Magyarországon is itthon vannak, innen Szentandrástól félnapi járásra is volt házuk, nem is egy, de azokat meg 1918-ban vették el még a lólók, a vörös terror ideje alatt.

A lepusztult, elhagyott, a járt utaktól jó messze eső romoknál akkor szoktak megállni, amikor délről jönnek, Magyarba. A régi istállón még van némi tető. A jászolt, meg az udvarról a gémeskút gémjét, mivel fa volt, megette az enyészet, vagy valakik eltüzelték. Az istállónak nincs ablaka, az ajtóját meg már évekkel ezelőtt sem látták. Régen a perzekutorok, most a csendőrök is elkerülik ezt a helyet. Keletről egy kis erdő takarja el, a többi oldalról áthatolhatatlan cserje, meg vad orgonabokrok zurdingolják el az idegenek elől. Aki nem tudja, hogy mi volt itt, az már nem is fogja tudni, hogy jóízű ártézi kúttal áldotta meg az Isten, az idejövőket, akik távozásukkor gondosan visszatakarják a kutat kövekkel, meg gallyakkal. Egy-két éjszakára mindig itt pihenik ki a fáradalmaikat Kálóék, mert a szél nem járja át őket, és tüzet is tudnak gyújtani, mert a sarokba rejtett lángokat eltakarták a még álló falak, az esetlegesen arra járók elől.

Mint a cigányok, már elmenekült a nyár is, és estére a Nap is elfáradt. Az ég aljára dobott, piros-poros palástjára rogyva, hamar álomba szenderedett. Az Esthajnal csillag, az elhalványult, soványra fogyott Holdra hunyorogva, félve vette tudomásul, hogy mint mindig, most is korán érkezett, mert a többi csillag még a világ másik oldalát boldogította aranytallérjaival.

Úgy látszik, ma senki sem akart tüzet gyújtani. A napnyugta után hirtelen állt be a sötét, a komor arcok is elvesztették egymás tekintetét.

Így ültek hosszú ideig, a sötétség leplébe burkolózva, amikor gallyak roppantak. Először csak egy, majd utána kettő, és pár pillanat után több is egymás után. Cingilingi, a tizenkét éves Józsi fiú keresztapjának a felesége, Lusa masinájával tüzet gyújtott. A földön ülők arca az imbolygó lángok világosságától, felismerhetővé vált.

A fiú nagyanyja, a félszemű Milka, kivette köténye zsebéből a rövid szárú tajtékpipáját, komótosan megtömte dohánnyal, és a tűzből kicsippentett égő gally parázsló végével meggyújtotta azt. Megszívta párszor, s amikor már vastag füstöt pöfékelt belőle, mélyet lélegezve, megjegyezte: „Ma nem lesz eső, a Holdnak nincs udvara, a kísérő csillagja meg közel az ölében lóg.” Majd elfordítva arcát a tűztől, fejkendőjének takarásában kiköpte a bagóját, a sötétben. Ujjaival a bőr dohányzacskóba nyúlt, összegyúrta a friss, leveles dohányt és egy óvatlan pillanatban belopta a szájába a bagónak valót, de fejét még mindig, a férfiaktól gondosan eltakarta. Fog nélküli szájának, keményre edződött ínyével, összecsócsálta a dohányt, majd a levét nyelvével komótosan körbegörgette szája völgyében. A keserű, de még szűz dohányízt, szinte hallani lehetett, hogy kortyonként leengedte a torkán. Jól eső, mámorító érzés fogta el, ami egy gyors gondolatot váltott ki belőle. „Holnap dél körül elviszlek magammal, Rubikám!” – mosolygott a majd két méteres sudár, szófukar unokájára, aki akkor érkezett vissza, karjai között egy ölnyi száraz gallyal. „A Richmond gróf, az Almásy gróféknál lesz karácsonyig, ha elmennek vadászni, mi vadászruhába öltözve, elhozzuk a kastélyból az ékszereiket. Én már teljesen fejben kidolgoztam, mindent, pontról pontra, ahogy szoktam. Nem lesz semmi baj, majd meglátjátok!” - nézett Kálóra az anyósa, pipájával a kezében, tervét a levegőben lerajzolta – „megteremtem én még öreg létemre is nektek a jó világot. Csak ne búslakodjatok.”

Zsubrik, a bánomi cigány, ezt hallva a lobogó tűz fényénél, fürkészve figyelte Káló lányának az arcát. Milka már régen a bögyében van. Forrt benne a méreg. Már az unokáját is el akarja tüntetni, pusztítani, mint a lányát, Mozolt. „Még nem volt neki elég – háborgott magába Zsubrik – „hogy Káló feleségét, a kisfiú anyját is ő juttatta a halálba.”

Mozol, Nosztrán halt meg a kínzások miatt. Ha Lusa, Józsika keresztanyja nem lett volna akkor éppen ott, még azt sem tudták volna, hogy hol lehelte ki a lelkét. „Jaj drága Józsikám, már sohasem foglak látni az életemben, kincses fiam!” – ezek voltak az utolsó szavai Mozolnak.

Ez a vénasszony nem nyugszik a bőrében. Az ura, Bobók, úgy látszik nem a parancsolója. Nem tudja féken tartani. A nagy vére miatt veszítette el, még fiatal korában, a fél szemét is, de úgy látszik, attól még veszettebb lett. Nem tudja hol a határ, meddig lehet elmenni?! A nemzetközileg híres lókereskedő cigányt, Kálót, földönfutóvá tette, kiforgatta a vagyonából. El kellett menekülnie minden birtokáról, úgy a szégyen, mint a kudarc űzte, menekült, mint a sebzett vad. Ami megmaradt azt meg felemésztették asszonyának az ügyvédjei. Ezért lettek bujdosók.

„Na, majd én ellátom a baját!” – gondolta Zsubrik. Felpattant a tűz mellől, és az istálló szegletébe ment, a subáján egyenes derékkal ülő, fegyelmezett Káló előtt megállt, de mivel az nem nézett rá, lekucorodott oldalvást mellé, Milkának háttal. De azért arra vigyázott, hogy ne egészen fordítson hátat neki, mert még „szagot” fogott volna a vénasszony.

„Te Káló!” – szólalt meg Zsubrik visszafogott hangon. Káló gondolatai valahol messze jártak, Zsubriknak többször is ki kellett mondania a nevét, míg tekintete ráfordult.

„Hallgatlak.” – szólt kimérten Káló. „Én hozom a szekérből a kötelet, és felakasztom az anyósodat, ezt a vén boszorkányt. Hallhattad mit akar megint Rubimmal! Nem elég, hogy a feleségedet belekergette a halálba, most az unokáját is el akarja tenni láb alól. Hát mikor lesz már elég ebből a betyár életből? A világ első emberéből az utolsóvá tett. Annyit kerestél, a lovakkal, hogy ha kanállal ettétek volna százan is, még akkor sem tudtátok volna elemészteni, életetek végéig sem. Mindent tudok rólatok, mert Rubi elmondta nekem. A cigányok hercege voltál. De annak ellenére is több kellett Mozolnak, meg ennek a vén boszorkánynak, mert ő mindennek az okozója. Az urak adták egymásnak a kilincset a házadnál. Arany-ezüst eszcájból etetted, itattad őket. Szolgáid voltak, méneseid, majorjaid. A regimenteknek te szállítottad a remundákat, a hátas lovakat, az igavonókat, de az élelmiszer ellátást is tőled rendelték. Úgy kerestél, mint egy güzü. Annyi pénzed, aranyad, kincsed, házad, meg kastélyaid, birtokaid voltak a környező országokban is, hogy az unokáid unokáinak se fájhatna sose a feje a gondoktól. De ennek a vén démonnak köszönhetően az iskolázott fiadnak a jövője is semmivé vált. Akinek ha jól hallottam, Itáliába vezetett volna az útja, a legjobb iskolákba, hiszen a „Habsburgok” főhercege, aki a barátod volt, intézte el, hogy papnövendék legyen Rómában. Most veled együtt bujdosóvá vált, koldusbotra jutott. Minden országban ellenségként tekintenek rátok. A meghalt feleségednek, ezt Lusától tudom én is, több mint háromszáz hamis neve volt a nyilvántartásban. Én véget vetek ennek, úgy hiszem, hogy csak szívességet teszek ezzel. Fogom a kötelet, és felkötöm Milkát arra a fára, ami a szekér mellett van.”

Káló meg sem mozdult, arca sem rándult meg. Zsubrik elhallgatott. A tekintetek Kálóra szegeződtek. A csönd igen hosszúra sikeredett. Nagy nehezen megszólalt végre, az elkeseredett cigány.

„Igazat beszélsz, de mégsem adok igazat! Hogy miért? Mert nem te adtad az életét annak az asszonynak. Annak ott.” - mutatott anyósára Káló, aki egyszemű, és öregségére még meg is csúnyult. „De akármilyen is, te nem ismerheted az álmait, a gyermekkorát, és a vágyait. Te nemrégen keveredtél közénk. Nem is ismersz engem, és a családom egy tagját sem, de a Rubintos lányomat még annyira sem!” – mosolyodott el a lányára nézve, majd folytatta. – „Egyszóval nem te adtad neki az életet, és nem is veheted el tőle. Én nem adok rá engedélyt.”

„Akkor mi legyen?” – ugrott fel a helyéről, és tárta szét a karjait Zsubrik. „Mert én nem akarok a te sorsodra jutni.”

„Az én sorsom az enyém, és senki másé, ahogy mondod. A te sorsod meg a tiedé! Az Isten szabad akaratot adott az embernek. De hangsúlyozom, hogy az embernek! Én pontosan tudtam fiatal koromban, hogy kit vettem el. Tudtam, hogy a vérében van a csórelás. Azt hiszed, hogy én nem próbáltam meg mindent, az ég adta világon? Hidd el annyit szenvedtem évtizedeken át Mozol mellett, mint Krisztus a keresztfán. Azt hiszed, hogy jókedvemből ittam? Megmondom neked, és itt mindenkinek, Isten és ember előtt, amit még életemben senkinek nem mondtam el, hogy soha életemben nem esett jól se a bor, se a pálinka, se semmilyen ital. De ittam, hogy el tudjam viselni valahogy a sorsomat, amit az Isten rám szabott. De minden erőlködésem hiábavaló volt. Igaza volt az öreg tanítómnak, áldja meg az Isten, a halott poraiban is. Azt mondta: „egy gyerekembert, csak öt éves koráig lehet nevelni, és tanítani, utána csak idomítani tudod!” - Idomítani meg csak a lovakat lehet, nekem elhiheted, ha mondom.”

„Na, már most. Én annak a csúnya, egyszemű öregasszonynak a lányát, már készen kaptam a sorstól. Azt hittem, amilyen szép volt, olyan okos is lesz. Hát tévedtem. A szépség úgy látszik, nem jár párban az okossággal. Istenem hányszor ígérte, hogy meg fog változni, javulni. Mindhiába tett fogadalmakat Szebenben, Brassóban, Kolozsváron, no meg a szent helyeken, nem is egy helyen. Még Rómában, a Szent Péter Bazilikában is. Miséket mondattam a papokkal, még a püspökökkel is. Fogadalmainak se szerit, se számát nem tudom számon tartani, de még le sem írni. A zombori templomnak ezer arany koronát adományoztam, a templom elé két márványszobrot faragtattam, híres talján mesterrel. Az egyik szobor Rubit, a másik ezt a fiút itt mellettem, Józsit ábrázolja. Eredj és győződj meg róla a saját szemeiddel. Kolostoroknak, apácarendeknek, a szegényházaknak felbecsülhetetlen adományokat adtam. A szent búcsúkban  kondérokban főzettem, ezrek számára. Áldást kértem számtalan, híresebbnél híresebb érsekektől, püspököktől, hogy Mozol, a gyermekeim anyja változzon meg. De mindhiába volt az egész. A vér nem változik vízzé. Bárcsak úgy történt volna. Most nem ülnék itt, a prikezhiába, és nem hallgatnám a bolond szavaidat, szándékodat. Hát mit kell még megélnem? – nézett föl Káló a csillagos égre. – „Miért büntet engem a Jóisten?”

A hajnal párás köddel ölelte körbe a romok között alvókat. Az ekhós szekér elé kötött lovak prüszköltek, mintha csak azt jeleznék, hogy ideje már továbbállni. A kis erdő madarai, az ébredő élet a közeledő reggelt köszöntötte. Káló már fölkelt, megmosta az arcát az ártézi kútnál, s az anyósával, Milkával beszélgettek eltávolodva a többiektől.

Milka hallgatta Kálót. Tudta, de inkább csak érezte, hogy utoljára látja ebben a földi életben. „Engedd el ezt a lányt, ne vidd magaddal. Ha úgy döntött Rubi, hogy nem járja az anyja útját tovább, akkor had menjen zajdázni, kéregetni, jósolni. Az az út legalább nem a rácsok mögé vezet, mint az anyjáé, Mozolé. Én nem megyek tovább veletek. A fiamat, ha ő is akarja, elviszem magammal. Megkeresem a herceget, a birtokán. Tavaly azt mondta nekem Bécsben, hogy ha Magyarba jövök, látogassam meg, mert van egy titkos terve velem…?! Ami igaz az igaz, már apám, és nagyapám is gyarapította a vagyonukat. Van egy másik lehetőségem is. Az egyik kupec komámnak az özvegye, az alföldön, a Kőrös melletti faluban, Öcsödtől északnak, a harmadik városban. Ha az sem sikeredik, a szegedi vásáron megtalálsz, vagy hagyhatsz nekem üzenetet a szokott helyeimen. De ha minden kötél szakad, Sószéken megtalálsz Kuslónál. Amikor erre hoz a sorsotok, keressetek meg, ha még élek.

„Kalé! Itt hagyom nektek a kisebbik ekhót, egy lóval. Én egyedül is megcsinálom amit akarok, ismerhetsz jól. Még anyádtól, Lízától meg az öregektől tanultam a mesterséget. Ne haragudjál rám, ilyennek születtem, és ilyennek is halok már meg.

Nézd, fiam! Isten akarta úgy, hogy a feleséged, Mozol úgy végezze, ahogy megérdemelte. Még a börtönben jött össze Fuszulykával is, azzal az erdélyi banditával. A lányodat, Rubit csak azért vette el, hogy asszonyodnak a közelében maradhasson, a szabadulása után is. A többit meg már te is tudod, ha akarod. Úgy érzem, hogy ezt mindenképpen el kellett mondanom.

Ennek a Zsubriknak meg úgy is jó lesz, ha ő neveli fel a Fuszulyka lányát, Angyélt. Láthatod, jobban kedveli a kislány, mint az édesapját szerette. Egész nap a nyakán lóg, este meg az ő ölében alszik el rendszeresen. Most is ő csitítgatja az ekhó alatt, mert fölriadt az álmából. Biztos valami rosszat álmodott. Fuszulyka, az a rafinált, hétpróbás gazember, aki a börtönben kiadta magát fiskálisnak, meg visszament Erdélybe a feleségéhez, meg a gyerekeihez. Látta, hogy a feleségedet, Mozolt elkapták a singálók, megszűnt számára a jó világ. Titokban üzent a feleségének Erdélybe, hogy jöjjön el érte Magyarba, és keresse meg, de tegyen úgy, mitha csak úgy magától jött volna. Még hogy évekig kereste, míg megtalálta nálunk… Hintóval, meg egy vasládányi arannyal. A szégyentelenek. Még, hogy kifizet minket, amiért évekig mi tartottuk el az urát. Na, látod fiam, ez a gyalázat. Hát kik vagyunk mi? Éhenkórász koldusok? Én csak arra kérem a megváltót – nézett föl Milka az égre, és keresztet vetett magára háromszor is, majd fogatlan szájához emelte öklét, és csókkal pecsételte le, mert egyenesen Istenhez küldte óhaját. – Arra kérem a Devlát, hogy ne a párnáján haljon meg az a gazember. Mert az tette tönkre az életeteket, és nem én, ahogy ez a Zsubrik nyüszítette el az este neked.

Csak menjetek egész nyugodtan a fiaddal az utatokra, és bízzál bennem. Én megesküdtem Guranonak, az apádnak, hogy vigyázok rád, ha az életembe kerül, még akkor is. Hát csak menj Isten hírével. Tudom a helyeidet, ahol megtalállak, amikor csak akarlak. Rubit meg engedd el nyugodt szívvel. Én azt is tudom, hogy a te Rubintos virágod, mennyire közel áll a szívedhez. Bízd csak rám. Ha csak egyszer ráemeli a kezét az a hilingár cigány, elküldöm a másvilágra. Még mindig gyors a késem, no meg tudhatod, hogy vannak még ezen kívül más fogásaim is. Például csak az uraknak dukáló „selyemzsinór”. Na jól van, már annyit beszélek öregségemre, mint egy pap. Addig menjetek, míg nem ébred fel a kis Angyélka. Majd azt mondom neki, ami igaz is, hogy a szegedi vásárra mentetek, megvenni neki a piros bársony ruhát, no meg a születésnapjára megígért pónilovat.

Ha meg pronton akarsz látni, akkor a patikus asszonyságnak küldjél egy szikratáviratot, mert tudhatod, hogy én ott minden hónap utolsó péntekén megtalálható vagyok. Tudod, hogy én viszem neki a legjobb füveket, és virágokat, amiből ott helyben gyógyító kenőcsöket főzök, mert abban is én vagyok a legjobb ezen a világon. Igaz, hogy megvénültem. – simogatta meg Józsi unokája hullámos, fekete haját Milka – De a szívem még mindig fiatal. Az ándung, az akarat meg még a régi!”

„Tudom, hogy ki vagy, és egy kicsit ismerlek is, hidd el! Nem haragszom rád. Nem a te hibád a mi életünk kisiklása. Mozol lépett ki a hámból, és tért le az egyenes útról. Én megérdemlem a sorsomat.” – emelte Káló a jobb kezét a szívére. „Tudod Milka, ami igaz, az igaz. Mardas o Del, e paluni godyi. Elkárhozik az, aki Istennek nem tetsző dolgokat cselekszik.”

Talán életében először, és utoljára megölelte a szokráját, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta az érzelem, és csak ennyit mondott neki, s bocsájtotta útjára, a fia Mámiját: „Menj Isten hírével! Zha dragone Devlesa!

 

 

 




 

 

Kiállítás és könyvbemutató

 2017. november 21-én 17órakor

         a H13 Galériában

 részletek a Programoknál

  • ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓK SZEPTEMBERBEN
    2017-08-31 15:32:40

    Békés megyei 

          körutam  

     

      2017. szeptember

          12-én     16 óra     

    Medgyesegyháza Művelődési

           Ház és Könyvtár

                     ***

      2017. szeptember  

           13-án 17 óra    

      Gádoros  Justh Zsigmond

    Művelődési Ház és Könyvtár

                      ***

      2017. szeptember  

          14-én  17 óra    

    Elek    Városi Könyvtár

    ************************

  • A RUVA-TANODA

     Régóta dédelgetett álmom válik valóra !!!

    Önerőből és nemzeti összefogással tavasz óta építjük a TANODÁT.

    Évek óta tervezgettem, hogy egy olyan TANODÁT indítok a Cigány Írószövetség égisze alatt, melyben a hátrányos helyzetű gyerekeknek tudunk majd egy olyan biztos pontot nyújtani, ahová bármikor benyithatnak. Ha kell segítünk a tanulásban. Segítünk felkészüni az Országos Cigány Szavalóversenyre. Beszélgetünk az életről, mind arról, amire az iskolában nincs idő. Ha a lovari nyelvet szeretné valaki megtanulni, akkor itt, a RUVA-TANODÁBAN arra is lesz lehetőség.  

    (képek a galériában)
               *-----*

     

    Majdnem harminc év után újból újságot szerkeszthettem.

     Megjelent a Cigány Írószövetség  

                 folyóiratának

                     2. száma

     DIKHES - LÁTOD

            címmel

     

    *****************

     

     

    2014. március 21-én

    pénteken 17 órakor

      Zenés- irodalmi est

    helyszín:  Petőfi Sándor Művelődési Ház

      2336 Dunavarsány

           Kossuth L u. 2

     Minden kedves érdeklődőt szeretettel várok

     

                                 *****

    2013. Július 25-én 17 órára

    szeretettel várok mindenkit

    a KOGART GALÉRIÁBA

    (Bp. Andrássy út 112)

    kettős könyvbemutatómra

    -******************************

    2012. június 28-30.

    Mutasd meg ki vagy!

    2335 Taksony, Fő út 87.

    *****

    Születésnapi beszélgetés

    a 60. éves Ruva Farkas Pál íróval, költővel

    Sorsfodító találkozások 2012. január 8-i adása

    link:

    http://www.echotv.hu/videotar.html?mm_id=118&v_id=11516

     

     

    *****

     

    A Romano Nyevipe-t a Cigány Írószövetség és Nemzeti (köz) Művelődési Társaság online lapjaként kívánjuk üzemeltetni itt, ezen a honlapon.

    Várom a hozzászólásokat és a témajavaslatokat egyaránt.

    Ruva Farkas Pál

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet